A kocsonyafőzés egyszeri alkalom volt nálunk egy évben. Karácsony közeledtével megérkezett a pakk nagybátyámtól, köröm, malac füle-farka, némi hús. A házat bejárta a fővő kollagén sűrű illata. A fiúk kéjjel, mi, lányok némi undorral szimatoltuk.

Általában késő este készült el. Az asztal körül négyen voltunk: édesapám, férjem, én, és az asztal alatt Tappancs, a kutyánk. Ő volt a legizgatottabb. Az asztalt beborították a tányérok és a tálak. A tányérokba került a kimert lé, a tálakba a porcogók, bőrkék-bőnyék, hús, zöldség.

Én porcióztam. Édesapám a bőnyés-bőrkés részeket szopogatta, nagyvonalúan, amit hagyott, megkapta a kutya. A férjem a csontocskákról rágta le a még forró ízületi részeket. Amit hagyott, megkapta a kutya. Járt a falat szájról-szájra, mint a népdal. Az akció végére nyolc tányérnyi kocsonya került a kamrába, minden ragadt a jó kis kollagéntől és  bűzlött a fokhagymától, ami a családi hagyomány szerint jól megágyaz a zsírnak!

Családunk megfogyatkozásával szakítottam ezzel a hagyománnyal. Sőt, volt idő, mikor válásom egyetlen pozitív hozadékaként emlegettem, hogy na, legalább kocsonyát nem kell főznöm többet!

Na de az ember hallgat rádiót, olvas könyvet, beszélget emberekkel, akik szöget ütnek a fejébe. A kocsonya tele van olyan anyagokkal, amik a porcépítéshez szükségesek. És a zsír sem olyan ördögtől való dolog, mint sokáig hittem…

Mikor lányom (aki kisgyerekként szerette a szalonnát, sőt a szalonnabőrt is!) hasi panaszokkal huzakodott elő, jó erős csirkelevest főztem. Szinte kocsonyát. Meg is ette, a hasznára is vált. Azóta főztem már előre megfontolt szándékkal is kocsonyát, igaz, még csak csirkéből. De ki tudja, mi lesz télen? Mikor sivítanak a malacok?

És emlékeznek a Tüskevárra? A halászlét olyan sűrűre főzte Matula, hogy kocsonya lett a maradékból! Úgy emlékszem, a halkocsonya az valami igen előkelő dolog.

És ugye egy budai úrinő…

A piacon a halas felé fogok kanyarodni!