— Kovács Lilla interjúja Dr. Baktay Zelka pszichológussal —

– Egyre gyakrabban hallani arról, hogy nemcsak a bélflóra állapota van komoly összefüggésben a táplálkozással és az életmóddal, hanem a lelki egyensúlyunk, az élettel való elégedettségünk, sőt a kapcsolatainkban való működésünk is. Mondanál erre saját példát?

– Nagyon szívesen. A legegyszerűbb két könnyen észlelhető összefüggés a vércukorszint hirtelen leesése illetve a szervezet relatív kiszáradása és a pszichés egyensúly kibillenése között van. Ez leginkább gyerekeknél és időseknél érvényesül drasztikusan, de egészséges, erős felnőtteken is érződik a hatása. Az Eseteink könyvben vannak erre konkrét történetek.

– Igen, sokat tudok arról, hogyan láttátok meg Miklóssal már a praxisotok legelején ezeket az összefüggéseket. De mi a te saját történeted? Az egyéni utad. Úgy hallottam, elég nagy vargabetűket tettél a pszichológiai tanulmányaid előtt.

– Így is lehet fogalmazni.

– Még hogy?

– Nézhetjük úgy is, hogy éppen ez az út vezetett oda, ahol most vagyok.

– Mi történt? Miért nem mentél rögtön egyetemre?

– Mert nem engedtek.

– Kik?

– Hú! Kezdhetem Ádámtól és Évától?

– Nyugodtan.

– Rendben. Ma már nem sok jelentősége van mindennek, és legtöbben szerencsére nem is értik, milyen volt, amikor nem így volt, ahogy most. Én 14 éves koromig kicsike baranyai faluban, Magyarbólyon nevelkedtem. De még korábbról kezdődik a történet. Édesapám, Korsós Ernő, egy jómódú falusi molnár legkisebb fia volt. Mivel a családja kuláknak számított, sokat kellett küzdenie, míg végül tanár lehetett belőle a magyarbólyi általános iskolában. Édesanyám, Máté Gizella, pécsi leányból lett falusi feleség, gyermekfelügyelőnek tanult, de hamar elvégezte a tanítóképző főiskolát, és onnantól nyugdíjas koráig alsósokat tanított. Az 1970-es évekről beszélünk, Kádár-korszak kellős közepe. Mindkét szülőm kilógott a munkás-paraszt uralkodói rétegből, édesanyám a faluból is. Ettől függetlenül becsülettel végigjáratta velem a nyolc osztályt a magyarbólyi általános iskolában. 14 évesen kerültem Pécsre. A Janus Pannonius Gimnáziumba mentem, akkor az volt az egyetlen középiskola, ahol tanítottak pszichológiát – igaz, csak az óvónőképző szakon. Mivel addigra már a fejembe vettem, hogy pszichológus leszek, oda jelentkeztem. Bevallom, egy pillanatig sem az óvónőség, csakis a pszichológia miatt. Nagy terveim voltak, csakhogy akkor még éppen utolsó éveit dübörögte a KISZ. Tudod mi volt az?

– Kommunista Ifjúsági Szövetség?

– Pontosan. No, nekem sikerült a „kötelezően ajánlott” KISZ-tagságból ügyesen akkor kilépnem, amikor az egyetemi jelentkezési lapokat még papíralapon, az iskolán keresztül kellett beküldeni – méghozzá KISZ ajánlással. Esélyem sem volt. Egyetem helyett a következő szeptembert egy szakiskolában kezdtem, ahol a kitűnő érettségi bizonyítványomat látva erősen értetlenkedtek. De az ápolóképzőben tanult anatómia és élettan később sokat könnyített az első egyetemi évemen. A belgyógyászatnak is sokszor vettem azóta hasznát. Szóval nem bántam meg.

– Mert persze végül felvettek pszichológia szakra.

– Igen. A rendszerváltás után már nem kellett KISZ ajánlás. Előtte még 3 évet dolgoztam Pécsett a Pszichiátriai Klinika Pszichoterápiás osztályán. Fantasztikus időszak volt. Akkor alakult Osváth Károly professzor kezdeményezésére a nyílt osztály. Detektívtükrös szobák épültek az orvosegyetemisták oktatásához, valódi hipózisokat és imaginációkat nézhettünk élőben és olyan csoportterápiákat, amiken pulzoximéterrel mérték a résztvevők reakcióit számítógépes adatokat gyűjtve. El tudod képzeni, hogy akkor még nem volt Internet? Én már alig.

– Az ELTÉ-re vettek fel. Miért mentél vissza aztán Pécsre?

– Mert Pécsett az egy fantasztikus időszak volt. Kézdi Balázs professzor akkor indította el a pszichológusképzést a bölcsészkaron. Azt mondta, ha az ELTÉ-n leteszem az általános lélektan szigorlatot, átvesz. Év végére leszigorlatoztam, következő szeptemberben ott voltam az első pécsi pszichológus évfolyamban. Nem akarom végigmesélni a következő négy évet, de hihetetlen élmény volt, lelkes, elkötelezett, odafigyelő csodás oktatókkal, gondosan kidolgozott tananyaggal. A PhD képzésünkkel ugyanez volt a helyzet. Az Orvosi Egyetem Magatartástudományi Intézetének a doktori programjába tudunk páran bekapcsolódni, mert akkor még nem volt pszichológus doktori iskola. Ugyanebbe egy kicsit a másik oldalról is belepillanthattam, amikor a Bagdy Emőke alapította pszichológusképzésben oktatóként dolgoztam pár évig Károli Egyetemen.

– A GAPS képzés is ilyesmi volt?

– Maga a képzés nem, mert Natasha addigra már három kontinensen építette a szakember hálózatot, de a szemlélet bevezetése az itthoni pszichológiai gyakorlatba mindenképpen. Most ahogy így egyben végigmeséltem ezt neked, megint érzem, mennyire hálás vagyok, hogy éppen akkor és ott lehettem, ahol és amikor voltam. Ha a nagyapám padlását nem söprik le, ha szüleim nem pedagógusnak mennek, ha a KISZ tanácsadó tanárok nem fékezik be az egyetemi tanulmányaimat, akkor ezeket a csodálatos és megismételhetetlen helyzeteket mind nem élhettem volna meg. Biztos, hogy akkor most nem beszélgetnék veled. Vagy ha mégis igen, akkor valami egészen másról.  

– Mondjuk a horkolásról?

– Hát, nem tudom. Az a szakpszichológusi diplomamunkám témája volt eredetileg, szerintem az is ennek a sorozatnak a része. Talán Bányai Éva mellett kötöttem volna ki, de ez csak egy halvány sejtés, sosem fog kiderülni, és ez pontosan így jó.

– Kollégák voltatok az ELTÉ-n?

– Abban a tíz évben, amikor ott tanítottam még külön szervezeti egységben működött a BTK és a tanárképzés. Csak a Károlin tanítottam pszichológia szakosokat.

– Úgy tapasztalom, szeretsz tanítani. Nem hiányzik az egyetem?

– Jól látod, a tanítást szeretem. Ha van rá érdeklődés és nyitottság. És persze szeretem a meghitt beszélgetéseket is. Amilyen ez most veled.

– Nagyon köszönöm.